Varga Károly mesterszakácsot számos támadás érte

Szerző: trademagazin Dátum: 2011. 02. 24. 18:27

„Sajnálom, hogy ilyen szerencsétlen vagyok, hogy elhoztam Magyarországnak egy elismerést, amiért 2400 séf versengett a nagyvilágból. Inkább maradok egy szakmáját és kollégáit tisztelő és szerető egyszerű vidéki szakács” – nyilatkozta Varga Károly mesterszakács nem sokkal azután, hogy a luxemburgi szakács-világbajnokságon remek eredményeket ért el. E verseny után érték olyan támadások, amik miatt ilyen keserűen kifakadt? – kérdeztük tőle.

– A rossz hangulatomnak nem elsősorban ehhez a világkupához van köze: már régóta rettenetesen bánt, hogy sokan a magamfajta szakácsok kigúnyolásában, pocskondiázásában és alaptalan vádaskodásokban lelik örömüket. Így elmérgesedett hát a helyzet a hazai gasztronómiában – bár hozzáteszem, ez a durva stílus csak egy szűk rétegre jellemző. Most talán egy kicsit pozitívabban kezelte a sajtó az eredményeinket, de felháborít, hogy néhányan az internet adta névtelenség lehetőségét kihasználva írnak bántó, az összefüggésekből kiragadott, rosszindulatú félinformációkat – például, hogy véres hurkával és malacfüllel nyertem a világkupát. Borzasztó, hogy nekem kell bizonygatnom, hogy ez nem igaz, és nem vagyunk zöldségfarigcsálók és aszpikragasztók sem, nem szálltam el magamtól, és nem érzem úgy, hogy lefőztem a világot!

A versenyeket illetően Varga Károly úgy tartja, hogy minden verseny fontos a szakma és a szakács szakmai fejlődése szempontjából. Nincs igazi különbség a fiatal magyar szakácsok között, akik a kettészakadt hazai gasztronómia különböző megmérettetésein vesznek részt. Mindkét „oldalon” jól felkészült séfek próbálnak a mai trendeknek megfelelő, kreatív, jóízű, szépen tálalt ételeket készíteni, a rendelkezésükre álló legmodernebb konyhatechnológiai eszközökkel. Hogy egy magyar versenyző mit érhet el a Bocuse d’Or-on? Szerinte ez a verseny olyan, mint a Forma 1: a minőségi különbséget mindenekelőtt a részvevőkbe fektetett pénz adja.

– Bármilyen szakács versenyez, munkájához felkészültségre, szakmaszeretetre és valamiféle megszállottságra van szüksége. És persze önfeláldozásra. A Bocuse d’Or hazai döntőjén láttam dolgozni fiatal kollégáimat: azt hiszem, mindenekelőtt tiszteletet érdemelnek, hogy saját pénzüket, energiájukat és idejüket nem kímélve, többnyire segítség nélkül jutottak el idáig.

Kapcsolódó cikkeink